English version Deutsche Version Magyar változat
 


Rólunk írták

Semmelweis Egyetem Bora – Országos Borverseny 2012 - semmelweis-egyetem.hu írása

A mértékletes borfogyasztásról - A Semmelweis Egyetem angol nyelvű írása (PDF)

Idegenek köztünk – 17 alig ismert fajta tesztje - vincemagazin.hu írása

Kolonics vendégház, Somló hegy - Stahl Judit írása

Vendégház megnyitó - Kisfalusi Lehel írása

Portré Kolonics Károlyról - Tallián Hedvig írása

A hosszú utazás - Benyák Zoltán írása

A "nászéjszakák borának" termelője - Beszélgetés Kolonics Károllyal két hegy között, félúton (PDF)

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Semmelweis Egyetem Bora – Országos Borverseny 2012
semmelweis-egyetem.hu írása

Az idén immár harmadik alkalommal hirdette meg országos borversenyét a Semmelweis Egyetem. A 2010-ben lefektetett hagyományoknak megfelelően a borversennyel az egyetem ebben az évben is a tehetséges, minőség iránt elkötelezett magyar borászoknak kívánt megjelenési, megmérettetési lehetőséget biztosítani. Mint évszázados hagyományokkal és hírnévvel rendelkező tudományos intézmény, a Semmelweis Egyetem feladatának érzi a magyar borkultúra, és ezen belül a fiatal magyar borászok támogatását. Borverseny megrendezésével a SE a fiatal magyar borászoknak biztosít bemutatkozási lehetőséget, a nevezett borok pedig a „Semmelweis Egyetem Bora” megtisztelő címet nyerhetik el.

A Semmelweis Egyetem Borát az idei évben is egy szakmai borverseny keretében, öt kategóriában választották ki az egyetem munkatársaiból, minősített borbírákból valamint szakújságírókból álló 19 tagú zsűri. A bírálat a nemzetközileg ismert és elfogadott „100-as pontrendszer” alapján zajlott. A mustra során elért pontszámok alapján a nevezet borok pedig jogosulttá váltak egy éven keresztül, vagyis a tervek szerint a 2013 tavaszán megrendezésre kerülő borverseny eredményhirdetéséig a Semmelweis Egyetem arany, ezüst illetve bronz érmes bora, a meghirdetett kategória nyertesei pedig a Semmelweis Egyetem Bora cím használatára és kommunikálására. Ragaszkodva az előző évek hagyományaihoz, a kategória nyertes borok az egyetem rendezvényein jelennek meg, valamint reprezentációs célokat is szolgálnak.

2012-ben a Semmelweis Egyetem Bora
címet nyerte:
Presztízs kategória:
fehérbor: Kolonics Pince Hárslevelű (2009)

vörösbor: Domin Edegger: Georg (2009)
desszertbor: Gróf Dégenfeld Szőlőbirtok:
6 puttonyos aszú (2006)

Kolonics Pincészet - Semmelweis Egyetem Bora – Országos Borverseny 2012

A díjakat valamint az elismerő okleveleket Dr. Stubnya Gusztáv stratégiai és működésfejlesztési főigazgató adta át május 2.-án a Semmelweis Szalonban. A rendezvényt Orsós Mercédesz, az egyetem hallgatójának zongorajátéka, valamint Nemcsics Kinga népdalénekes, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatójának műsora gazdagította. Az este során a vendégek a győztes borokat is megkóstolhatták.

Kolonics Pincészet - Semmelweis Egyetem Bora – Országos Borverseny 2012

A teljes cikk el érhető el a Semmelweis Egyetem honlapján

A borverseny zsűrije és a szervezők, valamint az egész Semmelweis Egyetem nevében köszönjük a pincészeteknek a nagyarányú részvételt, és gratulálunk a díjakhoz!

Ugrás a lap tetejére

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Idegenek köztünk – 17 alig ismert fajta tesztje
vincemagazin.hu írása

Amiért élek – Kolonics Károly somlói borász Nélküle Somló nem lenne az, ami most. Már ősei is itt születtek, szenvedélyesen szereti a ezt a vidéket, mégsem képes véglegesen letelepedni, folyton ingázik a főváros és a magányos vulkán között. Somló egyik legkarakteresebb borászát faggattuk.

A teljes cikk el érhető el a Vincemagazin.hu oldalán

Kolonics Károly

Ugrás a lap tetejére

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Kolonics vendégház, Somló hegy
Stahl Judit írása

A somlói borvidék a legkisebb Magyarországon. És ahogy Tokaj nemzetközi elismertsége messze nem arányos azzal, amit megérdemelne, a somlói borok ennél is vacakabb helyzetben vannak, itthon sem értékelik őket kellőképpen. Ennek egyetlen pozitív következménye, hogy a varázslatos vidék mentes a túristáktól, ide csak az jön, akinek "van szeme a látásra, füle a hallásra". Még hotel sincs - bezárt -, panzióból néhány próbálkozik csupán, de legalább áll egy takaros ház a hegyen, századfordulós alapokon, kint a szőlőben, mindössze 5 szobával.

Kolonicsnál nincs csicsa-micsa, csak egyszerű parasztbútorok, ropogós damasztágynemű és a vulkanikus tanúhegy szőlőiből készített isteni borok. Kortyolhatunk olaszrizlinget, hárslevelűt és juhfarkot (igen a nászéjszakák borát), és lehet enni káposztás gulyást, mert a borász szerint az étel hagyományos fűszerezése és kellemes savanykássága jól harmonizál a borok ásványi jegyeivel. Ha szépen megkérik, szól az anyukájának, aki régimódi szalagos fánkot süt. Ha még szebben kérlelik, reggelire előhozza a saját sonkáját, szalonnáját is. Leginkább társasággal érdemes jönni, mert a fürdőszobás szobákhoz tartozik egy közös nappali és felszerelt konyha, itt lehet összegyűlni, és eldönteni, még melyik pincészetet látogassuk meg, ha már végre eljöttünk erre az egyedi, a figyelemből méltatlanul kiszorulni látszó vidékre.

Ugrás a lap tetejére

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Vendégház megnyitó
Kisfalusi Lehel írása

A bor költészet, a bor zene, a borász művész. A tavaszi szellő lágyságát fogja bele a hordóba, vagy a zord tél csikorgó álnokságát. Fűszerezi mindennapjainkat, mikor este egy palackkal állunk, mi halandók a konyhában, hogy megbontsuk álmát, életét, vágyait.
A bor a társunk az első igazi komolykodó beszélgetéseknél, nagy egyedülléteknél a bor pótolja bennünk a könnycseppeket, vagy csak vidámságot ad egy-egy estéhez, esetleg a hiányos udvarlási fortélyokat pótolja ki az áhított estén, éjszakán.
Több ezer éve Ő a társ. Nem tolakodik, napcsillantó szépségét sugározza felénk, figyel minket, és velünk van. Van valami ősi erő benne, tiszteletet követel magának, nem lehet, nem adja magát könnyen… mert benne van a történelmünk, hazánk, elődeink tudása, munkája.
Visszaköszön benne élet és halál. A parányi szőlőszem adja életét az ember kezébe, hogy egy-egy korttyal beleszagolhassunk, belebújhassunk létének értelmébe, örömébe, bánatába.
A hegedű is csak akkor szólal meg, ha megtalálja azt, aki felnő mellé hegedűsnek, aki belehal a hangjába, aki életét adja a zenéért.
Akkor sír… és boldog, mint a tövismadár, mert értelme lett a halálnak…
Ez a bor ilyen, megtalálta Gazdáját…árad belőle az élet, az öröm a szomorúság… Áll már a vendégház benne a jobbnál-jobb szőlők lélekemelő ízét őrző palackokkal. Befogad a ház, itt nyugodtan pihenhet a vándor. Régi dalok szólnak a tőkékből, hűsít, hevít, pontosan tudja, a dolgát.
Nem hivalkodik, nincs rajta cafrang, kivagyiság. A léleknek szól, szívében a varázslat: a szeretet… no meg a bor.

És Károly, Karcsi, Barátom… Te vagy a rendező, a karmester,  a gazda, aki a varázslatot megálmodja, megszüli és asztalunkra teszi…  Kívánom, hogy ne fogyjon ki Belőled az akarat, szeresd Őseid földjét és valósítsd meg sokáig, amihez oly nagyon értesz, a szőlőszem álmát…

Gratulálok! 

Ugrás a lap tetejére

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Portré Kolonics Károlyról
Tallián Hedvig írása

„Somló: keleti bölcsesség és nyugati műveltség találkozása".
Talán kicsinysége miatt szorul háttérbe, pedig Magyarország egyik legizgalmasabb borvidéke Somló. E magányos hegyen főleg családi kisbirtokokon zajlik a szőlőtermesztés, borkészítés. Írásunkban egy ilyen "kis" birtokkal és gazdájával, Kolonics Károllyal ismerkedhetnek meg.

"Amikor Amerikába kivándorolt dédnagyapám megtudta, hogy kitört az első világháború és hazája védelemre szorul, pénzét postára adta és elindult vissza, hogy védje Magyarországot. A devecseri postamester egy elírás miatt nem adta ki a pénzt, ám hirtelen lett egy háza és földje az Apátság-dűlőben a Somlón. Akkor a vagyonka elveszett, de az idő úgy hozta, hogy a föld ma már újra a családunké" - elevenít fel egy meghatározó részletet a családi legendáriumból Kolonics Károly, aki első palackozott borának címkéjét - egy 2003-as, figyelemre méltó somlai olaszrizlingét - ennek a dédnagyapjának a fényképével díszíttette.

A fiatal borász ma négy hektár birtokosa a Somlón, melyből két és fél hektáron olaszrizling, juhfark, cserszegi fűszeres, ezerfürtű és tramini fajtákat termeszt. Kolonics Károly szőlő- és gyümölcstermesztőként végzett Balatonfüreden, majd pedagógus akart lenni, végül pénzügyőrnek állt, hogy megmutassa: felelősségteljes ember. Gyerekkora óta a szőlő vonzásában él: hol nagyapjának segített a pince körüli munkákban, hol pedig nagybátyja földjén metszett és szüretelt. Aztán 1996-ban szülei hatszáz négyszögöle mellé meglett az elveszett Apátság-dűlő is, egy kéthektárnyi darab a Somlóból. Ma már Károly irányítja a családi birtokot a telepítéstől kezdve a borkészítésen át a címketervezésig minden részletre kiterjedően.

A szocialista mezőgazdaság soha nem tudott rátelepedni Somlóra, mert túl kicsi a hegy és meredek lejtői gépekkel, nagyüzemi módszerekkel művelhetetlenek. A rendkívüli talajadottságokkal rendelkező szőlők így apró birtokokként a hegyet körüllakó családok tulajdonában maradtak. "Srétesnek hívjuk a Somló kukoricaszemre emlékeztető apró kavicsos bazaltját" - ismertet meg Kolonics Károly a táj és a benne élő ember szókincsének egy apró elemével.

A hétköznap pénzügyőr, hétvégén borász Kolonics Budapest és Devecser között ingázik minden héten és közben két dolog bántja a lelkét. Az egyik, hogy Somló háttérbe szorul a mostanság igen felkapott Tokaj mögött, pedig a vulkanikus hegy utánozhatatlan talaj- és alapkőzet-adottságokkal bír. A hegy felső részein bazalt és tufa ad egyedülálló alapot a borok készítéséhez, de a magasabb területekről kimosódó ásványi kincsek a hegyláb agyagos-homokos talaját is táplálják; a somlói borok ettől lesznek annyira eredetiek. "Sajnos az emberek azt hiszik, hogy csak juhfark van a Somlón; ez volt a benyomásom a Borfaluban, amikor a pultunknál mindenki csak juhfarkot kért" - avat be bánatának másik okába. A juhfark egyébként mint a nászéjszakák bora vált híressé szerte az országban; a Habsburgok is ezt itták, hogy fiú utódjuk szülessen és ezzel az örökösödés megoldódjon.

Kolonics Károly a Vinum Somlaicum Bortársulás oszlopos tagjaként vett részt a Borfaluban. A társulás tagjai - dr. Tóth Barna, a Laposa Családi Pincészet, a német-magyar Stephen Spiegelberg és Kolonics - azért szövetkeztek, hogy könnyebben érvényesüljenek a piacon, támogassák egymást szakmailag, és megpróbálják visszafogni az elszabadult somlai földárakat. "Somló egyedülálló és megismételhetetlen" - mondja mély meggyőződéssel a fiatal borász és Márai Sándor szavait idézi: "A somlai borban a magyar legnemesebb tulajdonságai élnek: keleti bölcsesség és nyugati műveltség. Van benne valami Ázsia nyugalmából és Európa kíváncsiságából."

A Kolonics Családi Pincészet 20-25 ezer palack előállítására képes, jelenleg 15 ezer üveg bort készít. Kolonics azt tervezi, hogy idén megnyitja a birtokhoz tartozó panziót, furminttal újratelepít másfél hektárt, és a Vinum Somlaicum Bortársulással részt vesz a budapesti Várban rendezett Borfesztiválon.

Bormániás körökben unalomig ismételt mondat Somló kapcsán, hogy a talaj felülírja a fajtát. A Kolonics borok zászlóshajójának számító olaszrizling is tipikus somlói karaktert hordozó bor, gazdag mineralitással, izgalmas sóssággal és lendületes savakkal. Zárásként álljon itt egy idézet, Hamvas Béla gondolata Somló levéről: "Egyetemes bor nagyon kevés van - olyan, amit például az egész emberiség egyszerre ihatna valami nagy ünnepen, mondjuk a világbéke ünnepén. Erre a célra én boraink közül egyedül a Somlait ajánlanám. És különösképp ez a magányosok bora. Mert ma még a világbéke csak a magányos ember mámora."

Ugrás a lap tetejére

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A hosszú utazás
Benyák Zoltán írása

„Az ezermérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik” – tartja a Lao-ce-nek tulajdonított kínai mondás, s ez így igaz. Különösen érdekes ez, ha egy olyan utazásról beszélünk, amely nem is utazásnak, csak egy jó kalandnak ígérkezik.

Megesett, még ’93-ban, hogy egy szép áprilisi délután betévedtem a Vajdahunyadvár udvarára, aholis a reneszánsz kerengőben somlói termelők kínálták-árulták boraikat. Mint szőlő és bortermelő család sarja, természetes kíváncsiság fogott el a borok megkóstolására, különösen, hogy a Somló egy titokzatos szőlőhegyként élt bennem.

Még évekkel korábban bátyám egy délután nagy örömmel állított be. Kezében szorongatott egy zöldes fedelű, aprócska könyvet, a Csoma Zsigáét, melynek borítója hihetetlenül megfogott. Azt a hetvenes évek, gyermekkorom örökké visszavágyott, „megállt az idő egy nyári délután” hangulatát sugallta, és sugallja máig, s már akkor, tizenévesen ezt a nosztalgiát éreztem általa. No, azóta érdekelt, mit érdekelt, kifejezetten izgatott a Somló. S amikor ott, a Vajdahunyadvárban megláttam a táblát, amely a borkóstolóra invitált, már megpecsételődött a sorsom.

Bementem, s az asztalok mögött ott álltak a termelők: Fazekas Bandi, Béla bácsi, Mátyásék, s kínálták a maguk és az ott éppen nem lévők borát. Már az önmagában megható volt, hogy a termelők ott álltak és felvállalták arcukat, elmondták a borok jellemzőit, felhívták a figyelmem a juhfarkra, de én már büszkén kijelentettem, hogy mind a juhfarkot, mind a nászéjszakás sztorit megspórolhatják maguknak, mert én már azokat ismerem. A borok viszont lenyűgöztek másságukkal, határozott karakterükkel, no és szép formájú üvegeikkel.
Azonnal tudtam, itt most nem alkalmas az idő a kóstolásra, merthogy sem pénz nem volt nálam elég, sem egyedül nem akartam ezt az „utazást” megtenni, hanem a bátyámmal közösen. Végül is neki köszönhetem ezt az örömet. A Városliget szélén lévő kollégiumba gyorsan visszasiettem, de csak este tudtam bátyámnak elmesélni a „képzeld, mi történt” kezdetű élményt. Másnap hónom alá vágtam őt és éppen aktuális barátnőmet, visszamentünk, és oly büszkén mutattam nekik felfedezésemet, mintha csak nekem lenne köszönhető ez a borkóstoló.(Ma már tudom, Laposa Jóska szervezte, akit csak négy évvel később sikerült megismernem.) Kóstolgattunk, vásároltunk, s mondhatom, keresetem arányában sosem vettem még ennyiért bort, mint akkor.
Igen, talán az ár volt, ami ezt az egészet még megtoldotta egy impulzussal. Drágáltam, de nem sajnáltam a borokért a pénzt, sőt azt éreztem, mint minden amatőr, ha drágán vesz egy bort (vagy bármit), hogy ő most egy kiváltság részese lehet. Valamit megszerezhetett magának, amely keveseknek jut ki. S mindezt még magáévá is teheti. Szóval végtelenül boldog és büszke voltam, s apám haláláig, még két évig tartogattam e féltve őrzött borokat. Akkor aztán bátyámmal elővettük, s két-három nap alatt az összeset megittuk.

A történetet itt akár be is fejezhetném, de hiányozna akkor belőle az utazás, ami valóban egy utazás volt. Három évet kellett erre még várnom. Késő ősz, novemberi vasárnap délután volt, s egy bakonyi-badacsonyi többnapos túra idejekorán befejeződvén, szabad időmet hasznosan akartam eltölteni. Csak sejtésem volt, merre van Badacsonytól a Somló, így aztán kérdezősködve először Tapolcáig, majd Devecserig jutottam a busszal. Onnan már láttam a célt, tehát stoppal irány Vásárhely, jobban mondva a felőle lévő bekötőút.
Mondanom sem kell, maga az egész utazás egy nagy várakozás, s a megérkezés egy nagy rácsodálkozás volt. Rácsodálkozás, s nem csak a hegy szépsége, hanem inkább ismerőssége okán. Mintha már jártam volna itt. Nekilódultam a hegynek, és bár teljesen kihalt és kopár volt, nem volt kérdéses, megmásszam-e. Csak húzott, húzott felfelé, a nap már erősen nyugovónak tartott, de én a csúcson akartam lenni. Nem vagyok egy bátor ember, de nem lettem volna képes meghódítása nélkül otthagyni a hegyet.

Felértem, s egy kilátó fogadott, ahol csahos kutyák őrizték a büfét. Teljes meglepetésemre nyitva találtam, s a tulajdonos egymagában, mintha csak rám várakozna, a pultnál unottan könyökölt. Nem is tudom eldönteni, hogy a meglepettsége, vagy annak okán örült-e meg nekem, hogy végre megjött a vendég, akit ha kiszolgál, indulhat haza. Mindketten éreztük a helyzet abszurditását, s gyorsan beszédbe elegyedtünk. Persze a Somlóról, a pusztuló szőlőművelésről, a várról, no és az olaszrizlingről. Merthogy az volt neki a kínálatban egyedül, amiből a rántotta mellé be is vágtam vagy két decit.

Nem mondhatom, hogy a bor mellett elmélázó, kissé meghitt beszélgetés volt, olyan, amilyet Márai kanyarítana most ide. Inkább kijózanító. A jelenről, a múltról, a nosztalgiáról, s a jövőről. Inkább a pusztulás és lemondás, mintsem a felvirágzás sejtetésével. De csak ott lebegett, sejlett, merthogy nem lett volna ő, a kocsmáros ott, ha ezt komolyan hitte volna. Csak amolyan nosztalgia volt benne, talán olyan, mint bennem a Zsiga könyve nyomán, amely a múltat midig szebbnek látja, s amely a jelen reménytelensége miatt tartja az emberben a lelket.
De beszélgetésünk nem hasított mélyebb gondolatok, finomabb lelki rezdülések felé, hanem a realizmus talaján átadtam szerény, egyetemi zsoldból még kiszorítható borravalómat, s nekivágtam a visszaútnak. Már tudtam az utat, az időt is, amit kívánt, hogy a hatórási vonatot elérjem. Némi győzelemittassággal, de a sötétben való botorkálástól való félsz miatt inkább a célra koncentráltan szedtem a lábaim. Útközben egy kóbor kutya keresztezte csak utam, amelyik majd annyira meglepődött és ijedt volt láttamon, mint én az övén. Aztán leértem, be is sötétedett közben, de elértem a vonatot.

Azóta sokszor megjártam már a hegyet, és mindig eszembe jut az első út. A várakozás, a vágyakozás valami iránt, amelyet csak képzeletünk teremt. S amelyet ha megkapunk, már új kihívások felé fordulunk. De nem elfeledve a kezdetet, hanem annak kérdéseire tovább keresve a válaszokat. Lefelé menet azon gondolkodtam ugyanis, hogyan lehetne ezt az élményt, ezt a hegyet, ennek kisugárzását, a tapintható történetiséget, s a hegy – s vele az ember örök – magányának mélységét továbbadni.

Végig súlyos hátizsák húzta vállamat, de már szinte nem is emlékszem a pillanat nehézségeire. Csak arra a vágyra, ahogyan közelítettem a hegyhez, s arra a hiányérzetre, amely lábánál, a nyárfasor zizegése közben elfogott. Talán azóta is ezt a kielégületlenséget keresem benne, s más borvidékben is. S talán az első út előre vetítette a későbbieket is. Most még felfelé megyek életem meredekén, de ki föl, az le is jön a hegyről. A kérdés, mikor és hogyan. Én már egyet biztosan tudok: egyedül. Akárcsak a Somló.
Benyák Zoltán

Ugrás a lap tetejére